 |
|
Egyszerre születtünk, Tatabánya meg én. Ugyanúgy sokféléből lettünk egyek: talán ezért vagyunk feltörekvők és borúlátók, alkotók és önrombolók, kedélyesek és bizonytalanok. Apám ősei valahonnan Csángóföldről keveredtek a Felvidékre és lettek jó palócok. Anyai eleim Mór környéki, pontosabban Bakonysárkány-Felsődobos magyarjai, de nem zárok ki némi sváb beütést sem, már a régió miatt sem. Így lettem én a hajdani Monarchia megtestesülése, ahogy a város is a maga „toborzottjaival”. Szüleim tehát Tatabányán kezdték közös életüket. Apám addig volt lelkes élmunkás, míg a bánya el nem törte a derekát. Annyira odavolt a munkájáért, hogy az '56-os forradalom alatt is lejárt a bányába fenntartó munkát végezni. Népszerüségét jelzi, hogy bányásztársai a Városi Munkástanács elnökévé akarták választani, Ő ezt azonban józanul köszönte. Saját bányájában /nem saját tulajdonú!/ viszont elvállalta az elnökséget és csak azért nem ölték meg, mert fenntartó munkát végzett a csapatával. Ekkor adta vissza párttagságát. Engem, két testvéremet és háztartásbeli anyánkat így is eltartott. Amikor Krajcsirovics Henrik frissen végzett festőként visszatért és rajzot kezdett tanítani az iskolámban, kipécézett magának a firkálós kényszerem miatt, majd mint valami edző, módszeresen felkészített a Képzőművészeti Gimnáziumra, melynek létezéséről még csak nem is tudtam. Szerencsém volt a gimnáziumban is: jó osztályba kerültem, jó tanárok közé. Zala Tibor megmutatta, hogy mit ért a világ tervezőgrafika alatt. Majdnem egyenes út vitt a Képzőművészeti Főiskolára, ahol én „pécéztem” ki magamnak Konecsni Györgyöt, aki túl azon, hogy világhírű grafikus volt, jól működött mint tanár, nagyműveltségű polgár, pótapa. Előbb azonban közbeszólt a hadsereg: 9 hónapig lehettem a század /és az évszázad!/ Jolly Jokere. Szerencsére felvételizni elengedtek, így harcosságom mesélnivaló emlékké halványult. A Főiskola csodálatos üvegbúra volt felettünk: csak a tanulás, a munka, a zene, a film volt a dolgunk. Diploma után mint átkozott „maszek” dolgoztam, elvállaltam jót-rosszat, mert jöttek a gyerekeim. E mellett elvégeztem a Radics-Ritter féle tipográfiai iskolát is. A Hungexpoval bejártam a fél világot, kiállitást épitettem néha a semmiből a haza dicsőségére. Terveztem emblémát, bélyeget, plakátot, címert, könyvet. Grafikai tevékenységemmel foglalkoztak a szakma lapjai az USA-tól Japánig. Dél-Koreában tiszteletbeli referensé választottak. Hozzávetőleg 160 kiállitáson vettem részt, ebből 8 egyéni volt. Díjaim jelzik, hogy sikerült tartanom az általam kitűzött színvonalat: megkaptam a békéscsabai Grafikai Biennálé Nagydíját, a Lengyel Külügyminisztérium különdíját, az ENSZ első díját, a Magyar Reklámszövetség különdíját, valamint a Munkácsy Díjat. Utolsó díjamat Bartók portrémért kaptam. Műveim ott vannak Lahti, Varsó, Brno, Szöul, Milanó, München, Mons, Remagen, Békéscsaba és a Magyar Nemzeti Galéria archívumaiban. 2002-ben DLA fokozatot értem el. 1995-ben megalakult a Magyar Plakátért Alapítvány, melynek választott elnökeként, kollégákkal kiállításokon és a kapcsolódó katalógusokon bemutattuk a magyar plakát történetét a kezdetektől. Azt a szomorú játékot nem szeretném játszani, melyben a díjosztás feltételeit latolgatják a résztvevők. A mindenkori pártba való belépés sokat lendít egy karrieren. Mivel nem léptem be, sohasem tudom meg, mit vesztettem. Meggyőződésem, hogy „pártos művésznek” lenni rabszolgaság. A művésznek, afféle prófétaként, túl kell látnia a napi politikán. A próféták sorsát mindannyian ismerjük.... 28 éve tanítok a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, a tervezőgrafika szakon, jelenleg mint docens, de kezdetektől hirdetem, hogy nincs áthághatatlan gát a műfajok között. Csak a MŰ a lényeg!
|
